A múlt században nem csak a szegedi Fehér-tavat érintették a halastóvá történő átalakítások Szeged közelében. A szikes tómeder közvetlen keleti szomszédságában a Szék-oldal és a már Sándorfalvához tartozó Gyevi-fertő elnevezésű területek feküdtek. Azonban 1979. április 5-én itt is kezdetét vette a halastavak kialakítása, s a fenti nevekkel jelölt szikes, lefolyástalan, időszakosan mocsaras területek helyén adták át végül 1982. június 30-án a Fertő – hivatalos nevén sándorfalvi Új halastavak – I. és II. ütemét. A két halastórendszert csupán a Szeged-Sándorfalva közút választja el egymástól, ezért hasonló jellegű élőhelyeik miatt madártanilag egységesnek tekinthetjük őket.
A Fehér-tó és a Fertő együttesen egy több mint 2000 hektár kiterjedésű halastórendszert alkotnak. A gátak mentén kisebb-nagyobb kiterjedésű nádszegély húzódik, amelyek háborítatlan fészkelőhelyet biztosítanak a vöcsök- és récefélék számára. A legnagyobb kiterjedésű nádszigetekben hazánk valamennyi gémféléje költ, a vegyes gémtelepek egyikén mostanra már a pásztorgém (Bubulcus ibis) is megjelent költőfajként. A 11. tóegységen található Korom-sziget nagy dankasirály kolóniáján az elsők között jelent meg Magyarországon költő fajként a szerecsensirály (Larus melanocephalus).
A sűrű nádasok az énekesmadarak számára is kiváló életfeltételeket nyújtanak, számos madárfajunk csak kifejezetten ezeken az élőhelyeken fészkel. A nádi sármány (Emberiza schoeniclus) és a barkóscinege (Panurus biarmicus) egész évben megtalálhatók a fehér-tavi nádasokban, míg a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus), nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides) vagy a fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon) csupán a költési időszakban tartózkodik hazánkban.
A halastavak vizét a halgazdálkodás velejárójaként rendszeresen lecsapolják, a kiterjedt felületen előbukkanó iszap pedig kiváló táplálkozó helyet nyújt azoknak a partimadár fajoknak, amelyek már az ősi szikes tavat is felkeresték vonulásuk és kóborlásuk során. Mivel a tóegységeket nem egyszerre engedik le, az év nagyobbik felében mindig található a tórendszeren lecsapolt halastó.
A nyár végi időszakban rendszeresen előfordul a lecsapolt tómederben pihenő lócsér (Hydroprogne caspia) és kacagócsér (Gelochelidon nilotica). A székicsér (Glareola pratincola) jellegzetes fészkelője volt az ősi szikes tónak, napjainkban azonban már csak a lecsapolt halastavakon vendégeskedik alkalmanként. A nagy goda (Limosa limosa), a gulipán (Recurvirostra avosetta) és a gólyatöcs (Himantopus himantopus) szintén a terület klasszikus költőfajai voltak, melyek napjainkban még mindig nagy, bár sajnálatosan csökkenő számban keresik fel a lecsapolt tavakat. A tavaszi és őszi időszakban az északon fészkelő cankó- és partfutófélék is nagy tömegekben lepik el a friss iszapot, olykor pedig olyan ritkább partimadarak is megpihennek, mint a csigaforgató (Haematopus ostralegus) vagy a kőforgató (Arenaria interpres).
A legfeltűnőbb jelenséget mégis az őszi vonulásban megpihenő darvak (Grus grus) több tízezres csapatai jelentik. A késő őszi időszakban a Fehér-tó területének mintegy felét teszik ki a leeresztett halastavak, ahol így az átvonuló darvak elképesztő tömegei találnak éjszakai menedékhelyet. A megpihenő darvak száma az ezredforduló óta folyamatosan nő, 2017 novemberében már 70 000 példány tartózkodott egyidejűleg a lecsapolt tóegységeken.