Természeti viszonyok ma
A szegedi Fehér-tó egy mesterséges halastórendszer, amely Csongrád megye déli részén, Szegedtől mintegy kilenc kilométerre, északnyugatra, az északi szélesség 46º20’ és a keleti hosszúság 20º07’ alatt terül el, területe 13 km2. A tavak környékén feketeföldeket, löszös, homokos talajokat találunk homokos, vakszikes területekkel, mocsaras foltokkal, amelyek nyugaton és délen a tó partjáig húzódnak.
A halastó gátjain átlagosan 2-10 m széles nádas van, ahol fűz, nyár, amerikai kőris, fagyal és tamariszkusz csoportokat találunk. A területet belvíz levezető csatornák (a Majsai-, a Kisteleki-, a Szillér-Baktó-Fehértói-, a Fertő-Fehértói- és az Algyői-főcsatorna) hálózzák be.
Kialakulása napjainkig
A magyar törzsek már a honfoglalás idején megtelepedtek a Fehér-tó és a Tisza vidékén, mert a táplálékban gazdag környék kedvező létfeltételeket kínált számukra.
A tó nevét elsőként említő első írásos emlék 1075-ből származik. I. Géza uralkodása idején a területet egy oklevélben egy apátságnak,(Garam-melléki Benedek-rendieknek), adományozta a rajta élő földművesekkel és halásznépekkel egyetemben. „Feiertou”, / Kristó 1983./, néven az oklevélben szereplő tavak, mocsarak között találjuk megemlítve.
A tó területét a XVIII. század végén még utak hálózták be nagy összevisszaságban. Legelőként is hasznosították, mert az időszakos vízborítás következtében dús füves területek alakultak ki.
Szeged lakosságának a XIX. századig is egyik fő foglalkozása és jövedelemforrása a halászat volt a Tiszához és a város határában lévő Fehér-tóhoz kötődően, amelynek területét még a XIX. század elején is rendszeresen elárasztotta a folyó, így a városra nézve egyre veszélyesebbé vált a szikes tó. 1871-ben a vadvíz körülfogta és elöntéssel fenyegette a várost. Ekkor építették meg a Fehér-tói csatornát, mely ismét biztosította a tó nyugati lefolyását. Megvolt azonban a lehetőség arra, hogy a tó visszahúzódjon. Azonban mégsem ez történt, mert időközben a Tiszát szabályozták, s a vadvizek már nem tudtak a kialakított, természetes erezeteiken át a folyóba jutni. A felgyülemlő vadvizek a földművesek gazdálkodási munkafolyamatait kedvezőtlenül érintették, ezért azok vízlevezető árkokat ástak, figyelembe nem véve azt, hogy a későbbiekben hol halmozódik fel a belvíz, így megnövelték a tó eredeti vízgyűjtő területét.
A Fehér-tó feltöltődését mutatja, hogy a sekély vízben a vízjárás számtalan szigetet alakított ki. A szigeten juhászcsaládok települtek le, s azokat többségükben róluk nevezték el (pl. Korom-sziget). A Szamár-sziget onnan kapta nevét, hogy csak itt termett olyan sziki fű, amit a szamarak szerettek.
A folyó szabályozása után a védtöltések többek között a Fehér-tó vízutánpótlásának is akadályt állítottak. A korabeli térképi ábrázolások szerint a tó 1886-ban érte el addigi legnagyobb kiterjedését. Nyugati és déli oldalán partvonala szinte pontosan megegyezik a mai mederhatárokkal. Ugyanekkor már a folyószabályozás hatása is érződött a tó területének növekedésében.
A szegedi Fehér-tó jelenlegi formájában a gazdasági hasznosítási igény következtében alakult ki. Először 1905-ben készült terv a tó hasznosításáról, amelynek az volt a lényege, hogy a tó egy részét halastóvá kell alakítani, kisebb részét pedig mezőgazdasági művelés számára lecsapolni, bár ez utóbbi irreális tervnek bizonyult a szikes talaj miatt.
1911-ben elkészült a tógazdaság kialakítási terve és költségvetése és 1932-re megépült az Algyői főcsatorna, amely lehetővé tette ezután a tó feltöltését vagy adott esetben annak lecsapolását.
1933-ban kezdett üzemelni a halgazdaság a Fehér-tó 520 ha-os déli sávján. A Tisza vizével való vízellátás a korábbi szikes élőhelyek megszűnéséhez és az édesvízi fajok megtelepedéséhez vezetett. A tó É-ÉNY-i része még megmaradt azonban eredeti állapotában.
1943-ban újabb halastavat építettek, az ős-szikes területe ismét több mint 100 ha-ral csökkent. Megépítették a Majsai-főcsatornát, amely kettészeli a tavat, és feladata a víz elvezetése a Tiszába a semlyékekből, vízállásokból, mocsarakból.
A fehér-tavi rész mai formáját 1961-ben nyerte el és 1969-tól a 16 halastóból, 83 teleltető medencéből, 18 itatóból és 2 vízelosztó tóból álló, 1,25 m mély, 1.324 ha területű tógazdaság a Szegedi Állami Gazdaság kezelésébe került.
Az Állami Gazdaság 1982-ben 557 hektár területen az Új-tavakkal gazdagodott, s ezzel az egykori fertő területeket is bevonták a hasznosításba.
1994-ben a tulajdonjogi viszonyok változtak:
A XI-es, III-as, X/1 és X/2-es tóegység állami tulajdon maradt, a Kiskunsági Nemzeti Park kecskeméti Igazgatóságának kezelésében, azonban azok egy 20 évre szóló szerződés keretei között bérbe lettek adva a Szegedfish Kft-nek gazdálkodás céljára, amely a tórendszer többi részét a privatizációs eljárás során megvásárolta.
Így a gazdasági és a természetvédelmi érdekek együttélése figyelhető meg a területen, amelyek ugyan bizonyos pontokon időnként ütköznek, azonban ezen felmerülő problémákat az érdekelt felek kellő diplomáciai készséggel és tolarenciával mindig képesek megoldani.
A tó madártani kutatása a kezdetektől napjainkig
A Fehér-tó kutatásának első jelei a XIX.század elejére vezetnek minket vissza, a kor szellemének megfelelően a madarak elejtésének és prepalásának formájában. Az első gyűjtő Johann Natterer a bécsi múzeum alkalmazottja volt.
A XIX, század végén Lakatos Károly (1891) és Zsótér László (1894) munkásságán keresztül kapunk némi betekintést a tó madárfaunájába, ám a Fehér-tó igazi felfedezőjének a 1930-as években ott kutatásait megkezdő Dr. Beretzk Pétert tekinthetjük.
A szegedi Fehér-tó madárvilága napjainkig
A múlt század elején a szegedi Fehér-tó természetes állapotában még egy nagy kiterjedésű, időszakos vízállású szikes tó volt. Tipikusan pusztai-sztyeppi környezetben fészkelő fajok alkották madárvilágát, mint gulipán, széki lile, gólyatöcs, székicsér és kis csér, a legeltetett gyepek-tocsogók, mocsarakra jellemző fajok mellett, mint bíbic, nagy goda, piroslábú cankó.
A Tisza közelsége miatt a folyó vonalát követő migráció természetes pihenőhelyeként funkcionált.
Egyes parti madárfajok, mint a kis póling rendszeres tavaszi vonuláson tízezres tömegekben éjszakáztak, nem voltak ritkák a 3-4.000 példányt számláló augusztusi sarlós partfutó csapatok, amelyekre még vöröslő nászruhájuk miatt joggal akasztották a szegedi tanyavilágban élő emberek a ”paprika sneff” nevet. Eseményszámba mentek a sok ezernyi madarat számláló nagy póling csapatok nyárvégi-őszi gyülekezései.
Százezernyi réce választotta tavaszi pihenő- és táplálkozóterületként a tavasszal még mély vízzel borított területet, kedvező őszi vízviszonyok esetén nagy libacsapatok pihentek meg, a korabeli vadászati statisztikák szerint jelentős számban.
Számos ritka madárvendég tisztelte meg jelenlétével a tavat, ilyenek voltak például: vékonycsőrű póling, laposcsőrű víztaposó, jeges sirály.
Az 1930-as év hatalmas fordulópontot jelentett a tó madárvilágának életében, a gazdasági igények miatt elkezdődött a halastavak kiépítése, amely fokozatosan elkezdte megváltoztatni az itt költő és átvonuló madárvilág összetételét.
Eleinte a területre oly jellemző fajoknak fontos élőhely zsugorodásával természetesen elkezdett ezen madarak állománya is csökkenni, végül szinte eltűnni. Ezek a gólyatöcs, gulipán ,székicsér, széki lile voltak, amelyek életterét fokozatosan felmorzsolta az egyre nagyobb teret hódító halastórendszer.
A létrejött tóegységeket a Tisza vízével táplálták az Algyő-főcsatornán keresztül , a halászati technológiának köszönhetően évente többször lecsapolták, illetve feltöltötték azokat, amelynek köszönhetően a vízminőség változott, az egykori nagyon magas lúgtartalmú víz lassan teljesen édesvízzé vált, amelynek köszönhetően a terület flórája is nagymértékben változott, a tavak szegélyében megjelent a nád, helyenként 20-30 ha kiterjedésű nádszigetek jöttek létre.
Azonban ezekkel a változásokkal a madárfauna is egy nagy változáson ment keresztül, olyan fajok jelentek meg ,amelyek a halastavak előtt egyáltalán nem voltak jellemzők itt.
A halastavak vonzották a gémféléket, a nádasokban több jelentős gémtelep jött létre, olyan fészkelőfajokkal, amelyek a 1930-40-es években igazi ritkaságnak számítottak: nagy kócsagok, batlák, bakcsók, üstökösgémek és kis kócsagok kezdtek költeni egyre emelkedő számban a szürkegémek és vörösgémek mellett.
A XI-es tóegység megépítésekor keletkezett egy természetes sziget, egy Korom nevű juhász tanyája helyén alakult ki az ország egyik legnagyobb sirály-telepe, ahol igazi szenzációként a mediterrán elterjedésű szerecsensirály telepedett meg rendszeres költőfajként az 1950-es évek legelején, több ezer pár dankasirály és néhány tucat küszvágó csér mellett.
A folyó közelségénél fogva a terület megmaradt kiemelt jelentőségű madárvonuló helynek, a lecsapolt tavakon tavasszal és ősszel tízezerszám vonulnak át a limikólák, réce-félék, napjainkban ősszel a daruvonulás jelent hatalmas élményt az érdeklődőknek 20-25.000-es éjszakázó csapataival.
Természetesen most sem hiányoznak a szenzációnak számító ritkaságok, az elmúlt években a következő érdekes fajok kerültek távcső elé, illetve hálóba: pártásdaru, sárgalábú cankó, vándor partfutó, Baird- partfutó, jeges sirály, nagy halfarkas, borzas gödény, vándorfüzike, kalandra, törpevízicsibe, rozsdás nádiposzáta.
Az évtizedek folyamán amatőr és professzionális ornitológusok több nemzedéke nevelődött ki a területre való rendszeres kilátogatások során, amelyet a Magyar Madártani Egyesület Csongrád Megyei Helyi Csoportjának tagjai az általuk szervezett bemutató madárgyűrűzésekkel egybekötött kirándulások alkalmaival az érdeklődőknek is igyekeznek bemutatni, mint a Dél-Alföld egyik legnagyobb jelentőségű madárrezervátumát.